Körülbelül ez a fenti kijelentés érvényes most az edzéseimre. Egész nap nyomtam az elmebetegnél bolondabb fekvőtámaszokat, és a karjaim néha már majdnem sikoltoznak a fájdalomtól, mikor lenyomok egy-egy ismétlést. De nem hagyom abba, mert van ott még energia.
Persze, én sem akarom tönkrevágni magam, de érzem, hogy ennél még azért többet bírok. Közben megszakítom egy kis haspréssel, vagy guggolással az egyhangúságot, hogy addig nyerjen egy kis pihenőt ez a két bajnok, de aztán könyörtelenül folytatom. Mert nem szabad feladni.

Szeretném újra kezdeni a harcművészetet, de a régi edzőm felhagyott ezzel, és most új helyet kell keresnem. Illetőleg nem kell keresni, mert nagyon jól tudom, hol tanyázik a másik banda. Viszont úgy akarok bemutatkozni nekik, hogy a legjobbat adom, mert tudom, hogy az ottaniak vérkomolyan veszik a gyakorlást... én sem adhatom alább. Ezért kell bírnom még, akkor is, ha már remegek a fájdalomtól. Mert az edzésen sem szabad alulmaradnom majd.
Mindig csak előre, amíg a lábam és karom bírja.